Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez hosszú út vezetett, melynek egyik fontos állomása volt az 1865-ös országgyűlés. Erre az eseményre két helyszínt jelöltek ki, hiszen az intézmény egy alsó- és egy felsőházra oszlott. Utóbbinak a Nemzeti Múzeum díszterme adott otthont, előbbinek viszont emelni kellett egy új épületet a közelben, melyet a kor tekintélyes építésze, Ybl Miklós tervezett.
A két külön épület csak szükségmegoldás volt, egy méltó Országház tervezése már a reformkorban is felmerült, de a megvalósítás csak 1880-ban kezdőtött. Az év végén, december 14-én a képviselők elfogadták az új Országház létesítéséről szóló törvényjavaslatot, a végrehajtást pedig a miniszterelnök, vagyis Tisza Kálmán feladatává tették. Ő a képviselőkből egy bizottságot is létrehozott e célra, melybe szakértőként meghívtak két jelentős építészt, Weber Antalt és a már említett Ybl Miklóst is.
A bizottságon belül alakult egy albizottság is, melynek feladata a tervezési program és egy alaprajzi vázlat elkészítése volt, amelynek fényében pályázatot lehet majd kiírni. Ennek természetesen tagja volt Ybl is és – bár nincs szignálva –, de szinte biztos, hogy a szerencsésen fennmaradt alaprajzot ő alkotta meg. Ez egy téglalap alaprajzú épületet ábrázol, mely az egyik rövidebb oldalával néz a Dunára, bár attól egy előkert választja el. Ezt javasolta a főhomlokzatnak és itt – az előkertből – nyílik a terven a főbejárat is. Ennek tengelyében alakította ki az alsó- és a felsőház félkör alakú üléstermeit. Az alaprajzi vázlat egyébként kísértetiesen emlékeztet arra a tervre, amit 1864-ben a bécsi parlament pályázatára nyújtott be.
Az albizottság 1881. december 8-i ülésén elfogadta az Ybl által készített alaprajzi vázlatot, de azt nem hozták nyilvánosságra, csak belső használatra rendelték meg, hogy segítse a pályázat kiírását. Minden rendben is ment, de ekkor gróf Andrássy Gyula volt miniszterelnök – akkoriban a birodalom közös külügyminisztere – merész változtatást javasolt: hagyják el az előkertet, az épület lépjen ki egészen a Duna partjára. Ebből az indítványból azután következett az is, hogy az épület főhomlokzata legyen inkább párhuzamos a folyóval. A nagy Bizottság 1882 márciusában végül úgy döntött, hogy mindkét elrendezést elfogadhatónak tartja és végül így is írták ki a tervpályázatot.
A határidő 1883. február 1-jén járt le, addigra húsz pályamunkát nyújtottak be, de csak hat maradt fenn az utókornak, azok, amelyek díjat, vagy megvásárlást nyertek. Közülük öt a Dunával párhuzamos elrendezést alkalmazott és csak egy, Hauszmann Alajosé kalkulált arra merőlegessel. Az ő elképzelése rendkívüli hasonlóságot mutat Ybl Miklós vázlatrajzával, valószínűleg maga az építész mutatta meg neki, hogy segítse, mert tudta, hogy Hauszmann is abban a neoreneszánsz stílusban fog dolgozni, amit ő is kedvelt.
Nem kellett csalódnia, a Patres conscripti (magyarul összeírt férfiak) jeligéjű pályaterv azonban nem lett olyan minőségű, mint amire joggal számíthatott. Önmagában az a tény is hátrányba hozta, hogy nem a Dunára komponálta, hiszen így egy páratlan lehetőséget szalasztott el. Legalább ugyanekkora probléma volt, hogy Hauszmann nem adott hangsúlyt a két üléstermet összekötő csarnoknak, amit a többi pályázó kupolával emelt ki. Helyette az üléstermeket koronázta négyzet alaprajzú kupolaszerű magastetővel, azok azonban a Duna felől nézve takarták egymást. Erről a pályázatot elbíráló bizottság a következőképpen vélekedett:
„Az architektúra méltó s szép részleteket mutat, de e mellett a tervezett két egyenlő s egymás mögött álló kupolát építőművészeti szempontból határozottan hibáztatni kell.”
A kupolákat leszámítva valóban színvonalas pályamunkát nyújtott be Hauszmann, aki azt is tudta, hogy a Dunát jobban be kell vonnia a látványba, mint ahogyan az az Ybl által készített koncepcióterven szerepel. Éppen ezért az épület tengelyébe, a folyó partjára egy többalakos, nagyméretű emlékművet képzelt el, melynek talapzatához lépcsők vezettek volna fel a víztől. Hogy pontosan mit ábrázolt volna az alkotás, azt nem tudni, az épület sarkaira viszont felismerhetően négylovas harciszekereket, úgynevezett quadrigákat állított volna, melyeket szárnyas angyalok irányítanak. Ugyanilyen szobrok néztek volna le a hosszanti oldalakról is. A tervező nagyon kedvelte ezeket és egy bő évtizeddel később, a Kúria épületén végül meg is tudott valósítani egyet.
Az Országház rajzán egyébként a Hauszmanntól megszokott monumentalitás tükröződik: a homlokzatok középső, előre ugró tömbjeit – az úgynevezett középrizalitokat – óriás oszlopokkal tagolta és azok övezik az épület díszes tetővel fedett saroktömbjeit is. A kupolák oldalai mentén szintén oszlopok sorakoznak és természetesen a belső teret, különösen az üléstermeket is gazdagította volna monumentalitást sugárzó oszlopsorokkal. Ezeken kívül még a félköríves árkádsorok és a félkörívesen záródó, timpanonos szemöldökpárkányokkal kiegészített ablakok is a terv jellegzetes elemei.
Összességében az mondható el, hogy Hauszmann Alajos rajzasztalán valóban neoreneszánsz terv született, de az végül nem úgy szerepelt a pályázaton, ahogy Ybl Miklós szerette volna. Díjat ugyan nyert – ahogyan három másik munka is –, de az 1883. május 27-i ülésén a Bizottság végül úgy határozott, hogy az épületnek neogótikus stílusúnak kell lennie. Ebben is gróf Andrássy Gyula javaslatát sejthetjük, aki a londoni parlamentet tekintette követendő mintának. Mivel a pályázók közül egyedül Steindl Imre alkalmazta ezt a stílust, őt kérték fel a végleges tervek elkészítésére. Az Országház végül az ő elképzelései szerint is épült fel és vált a világ egyik leggyönyörűbb törvényhozási épületévé.
A nyitóképen: Hauszmann Alajos pályaterve az Országházhoz (Forrás: Sisa József: Az Országház építése és művészete, 2020.)
