Szulejmán szultán 1526. augusztus 29-én még nem tudta, hogy győzelmet aratott a magyar seregek felett, így a törökök cselt sejtve egész éjjel harckészültségben álltak a mohácsi síkon. Csak másnap vált számukra bizonyossá, hogy győztek. A siker megünneplése tovább indultak Buda felé. A várost Pesttel együtt szeptember végére teljesen kiraboltak, és a királyi palota kivételével mindent felégettek. Olyan szisztematikus és aprólékos módon történt a budai Vár kifosztása, mintha a törökök egy előre elkészített listával érkeztek volna. Bár csak 1541-ben foglalták el a várost, de a rombolás és pusztítás miatt a magyarok számára már 1526-ban elveszett Buda.
A török hadak számára Buda könnyű préda volt , a kifosztása nem ütközött semmilyen nehézségbe, hiszen aki csak tehette – a királyi udvarral együtt – még a törökök érkezése előtt elmenekült a városból. De nem csak a királyné és udvara menekült a nyugati országrészek, Pozsony, illetve Bécs felé, hanem a budai polgárok, valamint az egyházi intézmények vezetői is, a templomok, zárdák számos kincsével együtt. A nagy sietségben azonban nem mindent, csak a legszükségesebb dolgokat tudták magukkal vinni a menekülő emberek. Mindössze egy-két napnyi idő volt arra, hogy Mária királyné és udvara az ország vagyonát összeszedje és kimenekítse a Várból. S persze nem alaposan leltárba véve, hanem kapkodva összepakolni mindazt, aminek elszállítására lehetőség volt, mindvégig tartva attól, hogy a török sereg és a szultán bármikor elérheti a várost.
Mit visz magával ilyenkor az ember? Alighanem a könnyebben mozdítható legdrágább dolgokat, pénzt, ékszert és személyes tárgyakat. A királyné így is hatvan hajónyi rakománnyal menekült, illetve mindazokkal a kincsekkel, amit még a szárazföldön el tudott vitetni.
Mindaz, ami Budán maradt, a törökök kezére került 1526-ban, s több utazó is beszámolt arról, hogy mi mindent vittek el a városból. Evlia Cselebi, XVII. századi török utazó egy látomás nyomán érzett indíttatást arra, hogy az 1630-as évektől kezdődően bejárja az akkori török birodalom minden egyes területét. Számos, túlzásoktól sem mentes, keleti fantáziával kiszínezett útirajzban örökítette meg utazásainak helyszínét.
Az 1670-es évek végére szinte az egész birodalmat bejárta. Eljutott Magyarországra is, ahol 1660 és 1664 között fordult meg, Budán 1663-ban. Ebben a leírásában említi meg mindazokat a kincseket – persze csak hozzávetőlegesen –, amelyeket Szulejmán 1526-ban elvitetett a budai palotából, a magyar királyok korábbi, gazdagon berendezett rezidenciájából.
Cselebi utólagos elbeszélése szerint a szultán II. Lajos király kincseit „hétezer bőrládába rakatta”. A törökök többek között elvitték a „drágaköves trónokat, százakra menő drágaköves ablakredőnyöket és ajtókat, bronzból készült s bearanyozott fényes angyal-alakokat…” Tulajdonképpen mindent, amit emberi erővel mozdítani tudtak. Szulejmán számos, „ezekhez hasonló tárgyat helyéből elvitetvén, hajókon Isztámbulba küldötte” – írja Cselebi, amiről részben a korábbi elbeszélésekből, de leginkább apja elmondásaiból értesülhetett. Az apja ugyanis a szultán több magyarországi hadjáratában vett részt. Alighanem élénk színekkel és mesés történetekkel festhette le az apa ezeknek a hadjáratoknak a históriáját, ami felkeltette és megmozgatta a cseperedő fiú eleven fantáziáját.
Cselebi elmondásait igazolják azok az I. Szulejmán korának kortárs szerzői, akiknek már személyes tapasztalatuk és élményük lehetett akár a budai Vár kifosztása vagy a kincsek Konstantinápolyba történő szállíttatása. Szulejmán kortárs történetírója, Kemalpaşazâde (1469–1534) a következőket írta történeti munkájában, a Mohács-náme lapjain: Szulejmán „a gonosz királynak gyönyörű palotájából – mely virágokkal s gyümölcsökkel díszlő kerthez hasonlított – összeszedte a nagy értékű zsákmányokat, mint győzedelmének termékeit. A kincstárban és fegyvertárban – mely telides-tele volt fegyverekkel, mindennemű hadi eszközökkel és készlettel – akármit talált, értékest és értéktelent, azt egytől egyig mind összeszedette, a legnagyobb gonddal hajókra rakatta és Belgrád városába küldte, honnan azok a hatalmas folyó hátán az igazhivők országának székhelyére szállíttattak.”
A szultán magyarországi hadjáratában személyesen részt vevő Dselálzáde Musztafa sem szépítette Buda szeptemberi kirablását. Beszámolójában hajóra kerültek a fegyvertár hadifelszerelései, a budai Vár összes, Bécsbe nem menekített kincsei. A „nyomorult királynak a Várban lévő töméntelen kincsei, házi szerei, ágyúi, ágyúgolyói lefoglaltattak; a hitetlenség, tévelygés és bálványok tanyájául szolgáló házak és templomok felgyújtattak és leromboltattak.” Hasonlókat olvashatunk a szultáni napló szeptember 14-i bejegyzésében is megemlítve, hogy a tömérdek zsákmányt és kincset a törökök szüntelenül, éjjel-nappal pakolták a hajókra, hogy Konstantinápolyba szállíthassák.
Cselebi leírása, a szultáni napló és Kemalpaşazâdénak a naplót forrásul használó történeti munkája is említ a fenti kincseken és tárgyakon kívül a budai palotából elhurcolt, impozáns, bronzból készült szobrokat. A „legyőzött gonosznak palotája előtt két borzasztó ágyú és három csodálatos alakú szobor állott; ezeket is felrakták a kincsekkel telt hajókra s a többivel együtt elszállították” – írja a török történetíró. A szobrok még Mátyás király idejében készültek és kerültek a palotába és feltehetően ókori isteneket ábrázoltak: a hatalmas fizikai erővel bíró Herkulest, a gyermekeket, nőket és népeket védelmező Dianát, a vadászat szűzi istennőjét, valamint ikertestvérét, a művészeteket megtestesítő Apollót. Alighanem szimbolikus jelentősége volt annak, hogy Szulejmán Budáról Konstantinápolyba vitette őket. Nemcsak egyszerű díszítőelemei voltak a budai palotának, hanem valamelyest hatalmi szimbólumok is egyben, melyek a magyar nép hősiességét és rendíthetetlen erejét, szellemi nagyságát jelképezték.
A csehországi születésű Hans Dernschwam (1494–1568) törökországi útinaplójában a Herkules-szobrot viszont úgy említi, mint ami a kivégzett Hunyadi László emlékére készült volna. A Mátyás-korabeli történetíró Bonfini szerint a király a saját szobrával együtt a meghalt családtagjai számára emeltetett szobrot: apja, a törökverő Hunyadi János és a bátyja, a kivégzett Hunyadi László emlékére, amelyeket a budai palotában állítatott fel.
A krónikák ugyan nem tesznek említést a Mátyás-korabeli Corvinákról, de nehezen elképzelhető, hogy az értékes – egy szobornál biztosan könnyebben mozdítható – kódexeket, s mindazt az értékes könyvészeti kincset, mit itt találtak a törökök Budán, ne vitték volna magukkal.
S egy igazi érdekesség! Egy későbbi török történetíró, az 1570-es évek elején Pécsett született Ibrahim Pecsevi említ a történeti munkájában két olyan díszes gyertyatartót, amelyeket a török hadak szintén 1526-ban vittek el Budáról. Pecsevi a következőket írja: „És elküldtek két nagy gyertyatartót, amelyek nagyon mívesek és aranyozottak voltak, ezek jelenleg a szent Aja Szófia dzsámi mihrábjának [imafülkéjének] jobb és bal oldalán vannak elhelyezve, s rájuk van írva az évszámuk.”
A gyertyatartókról a már idézett Cselebi is megemlékezik az utazásáról készült leírásában, amikor az általa említett, Budárol elhurcolt tárgyak felsorolásakor azt írja, hogy a „jelenleg Isztámbulban az Ája-Szofia dsámi mihrábjának jobb- és baloldalán levő fényes gyertyatartókat” is Szulejmán küldte hajón a városba. A gyertyatartókra olyan eszmei vagy szakrális értékként tekinthettek a törökök, hogy érdemesnek látták azokat 1526-ban Konstantinápolyba vinni s ott a fő mecsetjükben elhelyezni.
De nemcsak Cselebi idejében álltak ott a Hagia Szophiában, hanem később is, és ma is ott találhatóak, ahova a törökök 1526-ban elhurcolt zsákmányként helyezték. Sőt, a kutatások azóta kiderítették, hogy nem két darab, hanem két pár reneszánsz kori gyertyatartót vittek el a törökök 1526-ban Budáról. Egy egyszerűbb kivitelű, baluszterbáb formájút, valamint egy díszesebb, akantuszlevél-, virág- és tobozpikkely-motívumokkal mintázott, oszlopszerű kandelábert. Ez utóbbi párt kettévágva helyezték el a Hagia Szophia szentélyében úgy, hogy az alsó díszes, lesarkított háromszögletű talpazat kehely formájú részébe egy hatalmas, 40 cm átmérőjű és közel két és fél méter magas gyertyát helyeztek.
Hatalmas történeti jelentősége van annak a felismerésnek, hogy a Hagia Sophiában ma is látható gyertyatartók az 1526-ban kifosztott budai Várból származnak. Szerencsésen átvészelték a történelem viharait, s jószerivel ott állnak, ahova a törökök 500 évvel ezelőtt helyezték őket.
Karácson Imre, orientalista történész volt az, akinek éppen Cselebi eme rövid leírására támaszkodva 1902-ben sikerült a Budáról elhurcolt, baluszter formájú gyertyatartókat beazonosítania. A beazonosítást az az arab írásos, török nyelvű verses felírat segítette, amit a törökök alighanem a gyertyatartó pár mecsetbeli elhelyezésekor mindkettőbe egyaránt ugyanazzal a szöveggel belevéstek. A szöveg ránk, magyarokra nézve – persze érthető okokból – nem túl barátságos. 1526 környékén ezt vésték rájuk (ifj. Fehér Géza fordításában közöljük):
„A világ uralkodója Szulejmán kán,
Akinek támadását sem Giv, sem Bizsen nem bírja kivédeni,
Annyira megverte Magyarország seregét,
Hogy a mező nem látszott a holttetemektől,
Miután a gyáva királyt is megölte,
Országát felégette. Vedd igaz tudomásul:
Felégette templomait, szétrombolta Budát.
Kihozott onnan két remekművű gyertyatartót,
Elhozta azokat az Aja Szófiába,
S olaj gyanánt az ellenség testét és lelkét égeti bennük.
Hátif mondott emlékére tárihot:
Örökké világítson a hit lámpása.
933 év”
A szöveg végén dátumként szereplő 933. év az 1526. október 8-a és 1527. szeptember 26-a közötti időt jelenti.
Illetve található rajtuk még egy másik rövid írás is, mely a következő:
„Szultáni pecséttel felruházott Szulejmán sah
Aki Jeruzsálemnek, Egyiptomnak, Hidzsáznak és Damaszkusznak szultánja,
Elfoglalta Magyarország egész területét, az Isten őszinte barátja.
A templomokat lerombolva, leigázta a bálványok egész népét.
Elhozta a hatalmas győzelemből a világítót, oh szív.
Mondd a dátumát: örökké tartson az Iszlám gyertyafénye.
933 év”
Mivel a gyertyatartókat 1526-ban az akkori török világ szakrális központjában, a Hagia Szophiában állították ki, joggal feltételezhetjük, hogy Budán a mai Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom középkori elődjéből zsákmányolták azokat.
De ma már nem kell törökországi utazást tennünk ahhoz, hogy ezeket a gyertyatartókat a maguk szépségében megcsodáljuk, mivel mindkettő másolatát a budavári Nagyboldogasszony-templomban is láthatjuk. Ugyanis húsz évvel ezelőtt, 2006-ban Buda töröktől való visszafoglalásának 320. évfordulójára emlékező ünnepségsorozat keretében a díszesebb, oszlopszerű kandeláber pontos másolatban visszakerült a Mátyás-templomba, ahol később a baluszter formájúnak a másolatát is elhelyezték.
A másolatok elkészítésének ötlete a templom felújítása kapcsán merült fel a Rodostó Alapítvány két építész munkatársa, Pintér Tamás és a Mátyás-templom felújításának vezetésével megbízott Deák Zoltán részéről. Pándi Tamás szobrász, restaurátor vett mintát a műalkotásokról, s itthon a díszesebbet Jeges András műtermében öntötték újra. Ennek felszentelésére került sor 2006. szeptember 2-án budavári Nagyboldogasszony-templomban.
Nyitókép: A XV. század végi Buda látképe Hartmann Schedel 1493-as Világkrónikájában, Michael Wohlgemuth metszetén
