Az adatbázisok tanúsága szerint jelenleg nincs Attila, hun királynak sem szobra, sem jelentősebb emlékműve a fővárosban, leszámítva azt a magánkerti alkotást, ahol lovas íjászként ábrázolják, aki „nyugatról keletre száguld s nyugat felé emeli íját.” Ezzel szemben vidéken számos olyan települést lehet említeni, ahol Attilának emléket állítottak. Ez nem meglepő, hiszen a hun–magyar rokonság gondolata évszázadok óta jelen van a magyar nemzettudatban, leginkább Attila személyéhez kapcsolódóan, s ezt az elképzelést jelentősen táplálták a középkori krónikák.
A 434-től 453-ig uralkodó Attila hatalmas birodalma a Rajna vidékétől a Volga folyó környékéig terjedt, s a külföldi történészek is azt feltételezik, hogy az uralkodó fő szálláshelye a mai Magyarország területén, netán attól keletre vagy délre, a Kárpát-medencében, a történelmi Magyarország területén volt. A magyar történeti hagyomány az egykori királyi székhelyet Magyarországon belül több helyszínhez is kapcsolja. Részben Óbudához, de leginkább a fővároson kívül, a Duna–Tisza közi vagy tiszántúli, sőt erdélyi helyszínekhez, városokhoz. A legtöbben azonban Szegedet említik Attilával összefüggésben, miként a költő Juhász Gyula is, aki a következőket írta Szeged című versében:
„A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?
E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.”
A két világháború között többször terveztek olyan alkotásokat a fővárosban is, melyek a hun királynak állítottak volna emléket, de maguk a fővárosi utcaelnevezések is sokszor az emlékőrzés szándékával születtek. A krisztinavárosi Attila utat – ami nem teljesen azonos a mai Attila út teljes hosszával – 1854-től kezdődően nevezték akkor még németesen Attila Gasse-nak, amit 1874-ben magyarosítottak Attila utcára. Az utcát 1854-et megelőzően Fő utcának (Haupt Strasse) hívták, de az Új utcát (Neu Gasse) is használták elnevezésként. A XIX. század második felében, de főként a kiegyezés után a korábbi általános – többnyire nemzetiségek, mesterségek vagy épületek neve alapján született – utcanévadás helyett inkább a történelmi, emlékmegőrző utcanévadásra helyezték a hangsúlyt, szívesen használva fel erre a magyar történelem legendás alakjait vagy éppen pogány kori hőseit. A Budapesti utcanévlexikon szerint az Attila út egy XVII–XVIII. századi vendéglőről kapta a nevét, de a fogadónak az elnevezése is valószínűleg inkább a hun vezérre utalt, mintsem csak egy egyszerű keresztnév lett volna.
S ha már Budát emlegetjük, ne felejtsük el azt sem, hogy a középkori eredetű hun–magyar hagyomány szerint Buda városa a nevét Attila testvéréről kapta. Attila bátyja ugyanis Buda (Bleda) volt, s az ő megölésével sikerült a hun vezérnek hatalomra jutnia. A történetet Jókai Mór az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című többkötetes mű Magyarországról szóló részében, az Attila–Csaba mondakör Álmos fejezetében a következőképpen írta le: „A legelső vér, a melylyel Attila a Hadisten kardját felszenteli, saját testvéréé Budáé, ki inkább hazát akar alapítani a Duna–Tisza mentén, mint dicsőséget keresni vérontó harczokban, felépíti Buda várát s magáról nevezi el; ezért öli meg Attila.” A (nép)hagyomány szerint az történt ugyanis, hogy Attila távollétében Buda a városuk kapujára feljegyezte a nevüket, de míg a saját nevét a kapun kívülre írta, addig Attiláét a kapun belülre. A hadjáratból hazatérő Attila ebben a saját királyi hatalmának megkérdőjelezését látta, s hirtelen haragjában megölte testvérét.
A modern nyelvtudomány ugyanakkor inkább a szláv eredetet tartja valószínűnek. Eszerint Buda városának neve a szláv voda szóból származik, ami vizet jelent, utalva a terület forrásokban lévő gazdagságára. Sőt, a kutatók egybehangzó megállapítása szerint az Árpád-kor kezdetén nem is a mai Budát jelölték ezzel a névvel, hanem a tőle északabbra fekvő mai Óbudát, amiről a hagyomány szerint egyesek úgy tartották, hogy ott volt Attila királyi székhelye. A tatárjárást követően azonban megváltoztak az elnevezések. Az addig Óbudát jelölő Buda névvel a tatárjárás után a budai Várhegyen IV. Béla által kiépített új települést jelölték, míg a régi várost ettől kezdve Óbudaként (latinul Vetus Buda) emlegették, ami a XIV. századra a település hivatalos, ma is használatos elnevezésévé vált.
Az utcanévlexikon azonban nemcsak ezt az egy budai közterületet említi, amely az Attila nevet viseli, hanem még számosat Budán és Pesten. Ezeknek a jó része alighanem az Isten ostoraként emlegetett hun vezérre vonatkozik, ugyanúgy, mint a budai Vár alatt futó egykori Fő utca névváltoztatása 1854-ben. A budaival majdnem egyidőben például a pesti Belvárosban is létezett egy Attila utca. A mai Széchenyi rakpart és Szabadság tér között húzódó egykori Holló utcát (Raben Gasse) keresztelték át 1858-ban Attilára. Két évtized múlva, 1875-ben azonban a ma is használatos Zoltán utca elnevezést kapta.
A két világháború közötti időszakban – mikor a trianoni békediktátum következményeként a turanizmus gondolata felerősödött hazánkban – két olyan terv is született, amely egy monumentális emlékművet állított volna a legendás hun fejedelemnek. Ezek közül az egyiket a Vérmezőre, illetve a másikat Margit híd elé tervezték, mindkét helyen grandiózus lovas szobor ábrázolta volna a magyarokkal rokonnak tartott hunok nagy fejedelmét.
Az előbbihez hasonló jellegű alkotást javasolt Novoszeleczky (Karakán) Elemér is 1935-ben az akkor még önálló város, Rákospalota képviselő-testületének választmányi ülésén egy általa kidolgozott, öt paragrafusból álló törvénytervezet formájában. Elképzelését az általános, turanizmus áthatotta közhangulaton kívül két dolog inspirálta. Attila és testvérbátyja Buda a történetírás szerint 434-435-ben lépett trónra, miután nagybátyjuk, Ruga (Rugila) meghalt, aminek 1934–1935-ben volt az 1500-ik évfordulója. Másrészt, éppen ehhez az évfordulóhoz kapcsolódóan Sopronban 1935. május 4-én a m. kir. Rákóczi Ferenc reáliskolai nevelőintézet sporttelepén leplezték le az első, teljes alakos, hét és fél méter magas magyarországi Attila-szobrot, melyet vitéz nagyselmeczi Mérey László ny. tábornok, igazgató kezdeményezésére Vörös János szobrászművész készített.
Novoszeleczky úgy ítélte meg, hogy a főváros egy ilyen évforduló kapcsán nem maradhat ki az Attila-megemlékezések sorából. A választmányi ülésen ismertetett törvényjavaslat első paragrafusában Novoszeleczky a szobor felállításának helyszínét Budapesten a Duna közepén, „a Lánchíd és az Erzsébethíd közötti folyamszakaszon a természetes életnagyság ötszörösére szabott méretben” egy hídpillérhez hasonló talapzaton állna, ami idegenforgalmi szempontból is nagy látványosságot és vonzerőt jelentene a fővárosnak. A főváros és Magyarország akkori gazdasági helyzete aligha engedhette volna meg egy ilyen grandiózus emlékmű felállítását, hiszen hazánkat sem kerülte el az a gazdasági visszaesés, amit az 1929–1933 között bekövetkezett gazdasági válság okozott szerte a világban, nem is beszélve a Trianon következtében még mindig fennálló gazdasági és társadalmi krízisről. Persze a javaslattevő Novoszeleczky erre is gondolt, mert a törvénytervezet harmadik paragrafusában a szobor felállítási költségének fedezetét taglalta. Az összeget erre úgy kívánta előteremteni, hogy minden, évi 12.000 pengőt meghaladó jövedelemmel rendelkező egyén vagy jogi személy köteles lenne a szobor kicsinyített mását 100 pengőért megvenni, míg mások – vagyis az alacsonyabb jövedelműek – ugyanezért az összegért megvehetik. A vételt egy okirattal ismerték volna el, miközben bűncselekménybe ütközött volna a szobor kicsinyített másának bármiféle utánzása, másolása. Rákospalota képviselőtestülete – a beszámolók szerint – örömmel fogadta a kezdeményezést, de arról nem született híradás, hogy Novoszeleczky tervezete az országgyűlés elé került-e, és érdemben foglalkoztak volna a kezdeményezéssel.
Az előbbiekhez hasonlóan ez az emlékmű sem készült el, a második világháború pedig kerékbe tört minden megvalósítási lehetőséget, az ezt követő kommunista berendezkedés pedig a történelmi emlékezet peremére szorította a hun fejedelemről szóló megemlékezést.
Mindenkinek az egyéni ízlése és értékvilága, hogy hiányolja, vagy netán örül annak, hogy az említett emlékművek nem díszítik a főváros mai városképét, az viszont kétségkívül sajnálatra méltó, hogy a fővárosban az első, Attilának emléket állító nagyszabású alkotás – ami valóban elkészült – Budapest ostromakor a második világháborúban megsemmisült. Than Mór Attila lakomája című, a pesti Vigadóhoz készült, nagy méretű festményéről van szó, amiről első hallásra azt gondolnánk, hogy nagy egyetértésben készült, ezzel szemben viszont egy sajátos körülmények között megszülető műalkotásról beszélhetünk. A legközelebbi írásunkban ennek a vitát kiváltó képnek a megszületéséről olvashatnak.
Nyítókép: Attila király ábrázolása a Képes Krónikában
